Megérkeztek Kis-Sárrétre a világ leggyorsabb élőlényei

A vándorsólyom a múlt században eltűnt hazánkból, mint költőfaj. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre erősödő költőállománnyal van jelen. A párok rendszerint középhegységeink sziklaszirtjein, felhagyott bányák oldalaiban nevelik fiókáikat. Az őszi-téli időszakban jellemző rájuk a rövid távú vonulás, kóborlás. A tőlünk északabbra költő egyedek gyakran érkeznek telelni a Kárpát-medencébe, így ebben az időszakban az Alföldön is sokfelé találkozhatunk velük – tájékoztat a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság.

A Kis-Sárréten nemcsak télen, hanem gyakorlatilag az év nagy részében számíthatunk vándorsólymok feltűnésére. A KMNP szerint az elmúlt húsz évben csak a júniusi hónapból nincsenek megfigyelési adataink. A vándorsólyom igazi világpolgár: 

Általában egy-két példány tart ki hosszabb ideig, de alkalmanként 3-4 madár is előfordul. Az öreg tollruhás madarak gyakoribbak a fiatal példányoknál. Főleg a halastavak környékén kerülnek szem elé, mivel az itt telelő madarak (dankasirályok, récék, seregélyek) bőséges vadászzsákmányt kínálnak számukra. Az évről-évre visszatérő példányok gyakran ugyanazokat a fasorokat, facsoportokat használják pihenőhelyként, annak ellenére, hogy a két tórendszeren és a környező mocsarakban több hasonló adottságú biotóp is rendelkezésre áll, és nyilván a hosszú évek alatt már többször is cserélődtek a madarak. 

A KMNP Maros-ártér részterületén is időről-időre feltűnik a vándorsólyom. Általában inkább a tavaszi vonulási időben figyelhető meg néhány hétig, és mindig ugyanazoknak a kiszáradt nyárfáknak a csúcsán pihen, melyek a környék legmagasabb megfigyelési pontját adják. Ahogy a ragadozó madarak általában, úgy a sólymok is szeretik a magasból figyelni a tájat, hogy minél nagyobb területet láthassanak be. Idén az őszi időszakban, október legvégén is megjelent egy öreg vándorsólyom a szokásos pihenőfákon, és azóta is több alkalommal láttuk.

 A vándorsólyom csőre viszonylag kicsi és hegyes, szárnyai is hegyesek. Szárnyait behúzva, nyílhegyre emlékeztető alakzatot képes felvenni, így suhan a levegőben. Saját testi erejét használva, vízszintesen repülve is igen nagy sebességet képes elérni, azonban az állati sebességrekorder címet, a vadászat közben használt stratégiájának, a zuhanórepülésnek köszönheti. Ekkor aktív repüléssel nagy magasságba emelkedik, majd a kiszemelt prédáját szem előtt tartva, szárnyait teste közelébe húzva, a gravitációt kihasználva zuhan alá, miközben néhány szárnymozdulattal kormányozza, irányítja, vagy akár még gyorsabban hajtja magát előre. A zuhanás közben nyert sebességnek köszönhetően hatalmas erővel gyakorlatilag karmaival nekiütközik és a levegőben leüti zsákmányát, mely nála sokszor alig kisebb madarakból áll. 

Ezen vadászati stratégiához a sólyomnak nagy, nyílt térre van szüksége. Fák, tereptárgyak között manőverezni ekkora sebességgel nem képes. Az is megfigyelhető, hogy a vándorsólyom párok összedolgoznak. Egyikük magasra felhajtja a levegőbe a préda madarakat, a másik pedig fentről csap le rájuk. A Maros-ártéren állomásozó madár rendszerint a folyón tartózkodó népes, több száz példányos récecsapatokból zsákmányol.

Habár a vándorsólymok sebességével egyetlen állat sem tudja felvenni a versenyt, mivel a 300 km/órát meghaladó sebességét nem puszta erőnlétüknek köszönhetik, ezért bizonyos szempontok alapján mégsem ők számítanak a világ leggyorsabb madarának. Ha azt nézzük, hogy melyik madár képes a legnagyobb sebességgel suhanni csupán szárnyainak használatával, akkor egy jóval kisebb versenyző viheti haza az aranyérmet.

És ez még nem minden: bár a fecskék közt ez volt a valaha mért legnagyobb sebesség, széleskörben úgy gondolják, hogy a sertefarkú sarlósfecske még ennél is gyorsabban repül: a nem hivatalos kimutatások szerint képesek akár a 169 km/órás sebességre.