Titkos kódok a repülőgépen: így beszélnek az utasokról a légiutas-kísérők

Az egyik legismertebb ilyen fedőszó a „mermaid”, vagyis a „sellő”. Elsőre ártatlan becenévnek hangzik, a kabinszemélyzet azonban általában azokat az utasokat nevezi így, akik túl sok helyet foglalnak el. Ide tartoznak azok, akik szétterülnek az ülésen, a táskáikat a folyosón hagyják, vagy úgy ülnek, hogy másoknak alig marad mozgástere. Ha a személyzet ezt a szót emlegeti a közelünkben, könnyen lehet, hogy valaki épp túl kényelmesen rendezkedett be a közelünkben.

Habár a „VIP” rövidítés jelentésével sokan tisztában vagyunk, a fedélzeten ez nem pontosan arra utal, amire gondolnánk. A legtöbb utas ilyenkor fontos vagy híres vendégre gondolna, a fedélzeti szlengben azonban sokszor a „Very Irritating Passenger”, vagyis „nagyon irritáló utas” rövidítéseként használják.

A titkos nyelv ugyanakkor nem csupán a kellemetlen helyzetek kezelésére szolgál. A komolyabb incidenseknél is fontos szereppel bír abban, hogy a légiutas-kísérők gyorsan és feltűnés nélkül tudjanak intézkedni. Orvosi vészhelyzet esetén például elhangozhat a „Code 300” vagy az „Angel” kifejezés. Ezek a jelzések arra szolgálnak, hogy a segítségnyújtás azonnal elindulhasson anélkül, hogy a többi utas pánikolni kezdene. 

Emellett léteznek ennél súlyosabb figyelmeztetések is. A „Pan-pan” hívás például sürgős, de nem közvetlen életveszélyes problémát jelezhet, míg a „Squawk 7500” már világszerte ismert vészjelzés, amelyet gépeltérítés esetén használnak. Ezeket az utasok szerencsére ritkán hallják, a pilóták és a légiforgalmi irányítás számára viszont az azonnali készenlét szükségességére utalnak. 

Segít fenntartani a rendet, gyorsabbá teszi a kommunikációt, és sokszor oldja a hosszú járatok feszültségét is. Éppen ezért legközelebb, amikor repülőre szállunk, érdemes figyelni a félmondatokra: lehet, hogy a személyzet egy újonnan kialakult helyzetet próbál diszkréten kezelni, de az is elképzelhető, hogy épp rólunk beszél.

(Travel + Leisure)