Mi történt a bíróval? Őrült bűntények Budapesten, amiket a Netflix is megirigyelne

Budapestnek, mint minden nagyvárosnak, ma is vannak rázósabb részei. A 21. században azonban az olyan modern módszereknek köszönhetően, mint az ujjlenyomat-leolvasás vagy a DNS-elemzés, a rendőrség eszköztára jóval szélesebb, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt volt – amit a tizenkilencedik és huszadik század bűnözői alaposan ki is használtak. Mindazonáltal tény, hogy még a hírhedt bűnözők között sem volt mindenki különösebben ügyes  – mesélte nekünk a tematikus városnéző túrákra specializálódó Imagine sétavezetője, Káldi Katalin, az „Azt beszélik a városban…” című, fővárosi bűnügyekre és pletykákra fókuszáló kirándulás során.

Ha azt gondoltuk, hogy Budapest leghíresebb történelmi bűntettei biztosan a pesti „nyolckerben” történtek, tévedtünk, hiszen az elmúlt másfél évszázad legtöbb kiemelkedő esete Budán, ráadásul gyakran a vár közelében történt. Itt következett be például az az incidens, ami leginkább egy Agatha Christie-regénybe illene: az 1880-as évek nagyjából békésen teltek Budán, egészen addig, amíg 1883-ban egyik napról a másikra holtan nem találták saját lakásában Mailáth György országbírót.

De ki tehette ezt egy köztiszteletben álló bíróval? Az ember talán politikai indítékokra gyanakodna, ám a krimirajongók jól tudják, hogy a látszólag nyilvánvaló okok a legtöbb esetben félrevezetőek – a nyomozás pedig hamar más irányba terelte a figyelmet. A helyszínre érkező nyomozók a holttest mellett egy erkélyről lelógó kötelet, egy véres lábnyomot és egy szintén véres kést találtak az utcán; hallani mégsem hallott senki semmit.

Ilyen helyzetben még Hercule Poirot is a múlt felgöngyölítésébe kezdene, ehhez pedig tudni kell, hogy Mailáth György egy rendkívül gazdag, de nem túlságosan kedves ember hírében állt – panaszok főként azok részéről érkezhettek személyiségére, akik a társadalom alacsonyabb rangú rétegéhez tartoztak.

Mailáthnak a korabeli úri viszonyoknak megfelelően volt is egy inasa: Berecz Jánosnak rendszerint tűrnie kellett az országbíró lekezelő megszólalásait, és végignéznie, hogy míg munkáltatója egy komplett mai belvárosi épületet birtokolt, addig neki kedvezőtlenebb lapokat osztott a sors. Bánata két jó – szintén inas – barátja, Spanga Pál és Pitély Mihály figyelmére talált, akikkel együtt egy majdnem mesteri tervet készítettek – az egyetlen gond az volt, hogy alábecsülték Mailáth lélekjelenlétét.

Hogy a bíró rezidenciáján elkövetett akciót pontosan hogyan hajtották végre, azt nem áruljuk el, annyit azonban igen, hogy hármójuk közül Spanga Pál járt a legközelebb a meneküléshez. A rendőrség nemzetközi hajtóvadászatot indított ellene, és miután megtalálták, egy fegyver is a képbe került. Ez majdnem az előnyére vált, de még így sem tudta elkerülni, hogy kiderüljön az igazság.

Hasonlóan kedvezőtlen lapokat osztott az élet a szerény környezetből származó, kissé csúnyácska Szőllősi Györgynek; Spangáékkal ellentétben neki azonban kevesebb tehetsége volt a mestertervek készítésében. A fiatal Szőllősi azt viszont biztosra tudta, hogy adottságai ellenére nem szeretne lemondani a női társaságról. Ki is találta, hogyan javíthat az esélyein: észrevette, hogy a nők akkoriban meglehetősen rajongtak a külföldi férfiakért, ám egy nyelvet megtanulni hosszú és túl fárasztó munka lett volna. A hitelesség kedvéért így megtanult olyan magyar akcentussal beszélni, mint a külföldiek, majd amikor úgy érezte, készen áll, egy fiatal, postán dolgozó lány személyében meg is találta első „áldozatát”.

Mint fentebb írtuk, Szőllősi nem volt mesterelme, de sikereit sem érdemes elvitatni. A fiatal lány munkahelyére beséltálva külföldi diplomatának adta ki magát, és mivel akkoriban nem volt megszokott, hogy egy ilyen rangos tisztviselő egy egyszerű postáslánynak udvaroljon, Szőllősi különösen imponált neki – olyannyira, hogy a fiatal nő idővel áthívta a családja lakására egy bemutatkozó vacsorára. Nem is alakult rosszul az este, ám idővel Szőllősi érezte, hogy szorul a hurok a nyaka körül, ezért egy másnapi diplomáciai útra hivatkozva elbúcsúzott – volna.

Persze a sikertelenség nem vette el a kedvét a további próbálkozástól, sőt. Szőllősi fejlesztett a módszerén, ám balszerencséjére az élet ezúttal egy nála okosabb nővel sodorta össze. Még ha magának a diplomáciai történetnek az időközben menyasszonyává váló Zólyomi Ilona is bedőlt, az már gyanús lett számára, hogy vőlegénye sosem mutatta be diplomatatársainak. Egyik este ezért a nyomába eredt, és meglepetésére a luxushotel helyett egy átlagos belvárosi lakásba tért be kedvese. Az egyébként gyári munkásként dolgozó Szőllősi kitalált karrierjét végül a házmestere buktatta le, menyasszonya pedig a hír hallatán azonnal faképnél hagyta.

És hogy a fent említett harmadik lánnyal mi történt? Általa ismerhetjük meg igazán Szőllősit, hiszen sajnálatos módon Sánta Ildikó története annak ellenére sokkal szomorúbb véget ért, hogy a férfi alteregója – az első incidenshez hasonlóan – itt is egy családtagnak, pontosabban az ő különleges, de nem diplomáciához köthető munkakörének köszönhetően lepleződött le. Sánta Ildikó túlzott bizalma miatt végül engedett a férfinak, aki meggyőzte, hogy csatlakozzon hozzá egy utolsó vacsorára.

Erre a 1962 júliusában, a Normafán, a csillebérci Panoráma Szálló éttermében került sor. A végzetes döntés azonban nem ez volt, hanem az, hogy a nő egy sétára is csatlakozott hozzá: Szőllősi ugyanis szégyenérzetében pengét ragadott, és elvágta a torkát. Aki sok dokumentumfilmet látott már a témában, tudja, hogy bármennyire is ellentmond a logikának, nem ritka, hogy a bűnözők visszatérnek a tett helyszínére. Az már jóval szokatlanabb, hogy távoli ismerősük társaságában tegyék ezt, és még dicsekedjenek is a cselekedettel. Végül Szőllősit a vallomások, saját ellentmondásai és az egyértelmű nyomok alapján nem volt nehéz bíróság elé állítani, majd ezek fényében halálra ítélni.

A „magyar Agatha Christe-történetet” és a „magyar Ted Bundy-sorozatot” követően akadt még egy eset Budapest bűnügyi múltjában, amire leginkább a „A nagy magyar pénzrablás” kreatív nevet lehetne aggatni. A népszerű spanyol produkcióval (A nagy pénzrablás) ellentétben itt viszont nem pénz vagy arany után indultak a tolvajok, hanem festményeket szöktettek meg. És hogy honnan? Egyenesen a Szépművészeti Múzeum reneszánsz kiállításáról.

1983 novemberében az éjjeli őrök arra lettek figyelmesek, hogy hét olasz reneszánsz festménynek – köztük Raffaello Esterházy Madonnájával és Tintoretto Női, illetve Férfi képmásával – nyoma veszett. A dolgozók értesítették is a rendőrséget, akik a helyszíni szemle során egyebek mellett egy piros-fehér-zöld nyelű csavarhúzót találtak a földön. Feltehetnénk a kérdést: hogyan lehetett ilyen könnyen bejutni a riasztóval felszerelt Szépművészeti Múzeumba? A válasz egyszerű: nem lehetett volna, ha valaki nem tudta volna meg a pletykákból, hogy a múzeum riasztóberendezése már egy hónapja nem működik a külső tatarozási munkálatok miatt. A hatóságok végül kiderítették, hogy az állványokra mászva, egy üvegvágó segítségével juthattak be észrevétlenül a tolvajok, a hátrahagyott nyomok azonban nem vezettek sehova.

A rendőrség ezután kinyomozta, milyen olasz polgárok érkeztek és távoztak az elmúlt időszakban, köztük pedig akadt néhány gyanús személy is. Az Interpol bevonásával végül fény derült arra, hogy a campaniai-nápolyi maffiaszervezet, a Camorra két közismert tagja is Magyarországon tartózkodott a lopás idején. Innen már könnyebb volt összekapcsolni a szálakat, hiszen az olasz alvilág akkoriban jó ideje foglalkozott műkincsrablásokkal, és időközben egy olaszul tudó magyar nő, Jónás Katalin is megszólalt az ügyben, aki az akció során eleinte tudta nélkül tolmácsolt a maffia és magyar társaik között. 

És hogy hogyan kerültek meg a képek? Az ügy hamar nemzetközi figyelmet kapott, ráadásul az olasz hatóságok egy másik nyomozás fejleményei révén beazonosították azt a görög milliárdost, aki megrendelőként együtt dolgozott a bűncsapattal. Ekkor már több oldalról szorongatta Olaszország a maffiát, de elkapni még nem sikerült senkit. A nyomásgyakorlás és az egyre gyarapodó bizonyítékok következményeként azonban egy napon váratlan telefonhívást kapott az egyik dél-olasz kapitányság. A hívó pontosan elárulta, hol találhatják meg az ellopott műkincseket, és a festményeket végül tényleg a telefonáló által említett kápolnánál gyűjtötték be.

A legendás rablásról egyébként pár éve A Budapest-művelet címen egy olasz-magyar dokumentumfilmet is készítettek, amelyben az egykori érintettek is megszólalnak.

Az Imagine kétórás sétáján persze nem csak ezek a történetek kerültek elő. A helyszínek bejárása közben például megtudhattuk, hogyan verték át a hamiskártyások az exkluzív esteken a nemesek leszármazottjait, kiderült, hol és pontosan mit műveltek az úgynevezett jasszok, és felkerestük a „csalók utcáját” is – amelyet egy rendőrfőkapitánynak majdnem sikerült felszámolnia, ám egy váratlan fordulat végül teljesen más irányba terelte az eseményeket. Szó esett továbbá egy híres örömlány filmbe illő, alvilági történetéről, valamint a hírhedt Kodelka-gyilkosságról is.

Így azoknak az olvasóinknak, akiket érdekelnek a fordulatos budapesti bűnügyi történetek, bátran ajánljuk az „Azt beszélik a városban…” sétát. Káldi Kata háromnegyed éves felkészülést követően nemcsak részletgazdag anyagot állított össze, hanem azt is ügyesen megoldotta, hogy a sokszor kegyetlen eseményeket élvezhető, érdekes módon adja elő – így a résztvevők nemcsak tanulnak, hanem jól is érzik magukat a séta közben. A következő eseményre például október 25-én kerül majd sor. 

Szöveg: Illyés Laura