Még ma is a város fölött lógnak Grúzia „repülő koporsói”

Csiatura fejlődése a környék gazdag mangánlelőhelyeinek köszönhető. A nyugat-grúziai városban 1879-ben indult meg a nyersanyag kitermelése, a kiváló minőségű érc pedig hamarosan a külföldi befektetők figyelmét is felkeltette. Az elsősorban acélgyártáshoz használt mangán iránt egyre nagyobb lett a kereslet, így a bányászat néhány évtized alatt nemzetközi jelentőségű ipari központtá tette a várost.

Csiatura terjeszkedését azonban a domborzat alaposan megnehezítette. A lakónegyedek és a bányák a meredek völgy különböző pontjain, gyakran egymástól jelentős szintkülönbséggel elválasztva helyezkedtek el, így a munkásoknak nap mint nap hosszú, kanyargós utakon kellett közlekedniük.

Erre kínált megoldást a szovjet korszakban kiépített kötélpályarendszer, aminek első személyszállító vonalát 1954-ben adták át. A felvonók közvetlen összeköttetést teremtettek a völgyben fekvő városközpont, a hegyoldalak lakónegyedei és a bányák között.

A következő évtizedekben egyre több felvonó épült, míg végül a kötélpályák a városi közlekedés meghatározó részévé váltak. Fénykorukban több mint egy tucat vonal működött, a völgy fölött pedig szinte minden irányban kábelek húzódtak. A bányászok és a helyiek számára a kabinok jóval gyorsabb közlekedést biztosítottak, mint a hegyoldalakat átszelő utak.

A korábban korszerűnek számító hálózat állapota azonban az évtizedek során egyre romlott. A Szovjetunió felbomlását követően a karbantartások is háttérbe szorultak, a kabinokon pedig mind látványosabbá váltak az elhasználódás nyomai. A rozsdás, szűk fémfülkékből sokszor már a kilátás sem lehetett megnyugtató, miközben továbbra is a meredek völgy fölött szállították az utasokat.

A régi kötélpályák jelentős részét a 2010-es évek második felében biztonsági okokból leállították, a város közlekedését pedig fokozatosan új alapokra helyezték. A fordulatot 2021 hozta el, amikor négy vonalból álló, korszerű kötélpályarendszert adtak át, modern kabinokkal és új állomásokkal.

A szovjet felvonók emlékei azonban nem tűntek el teljesen. A városban ma is látni elhagyott állomásokat és a magasban függő, rozsdás kabinokat, miközben egyes régi vonalak megőrzésén is dolgoznak. A felújított Sashevardno-kötélpályát például 2024 végén ismét megnyitották, így a történelmi hálózat egy részén újra lehet utazni.

Csiatura ipari múltját a felvonók mellett a szovjet korszakból fennmaradt épületek és bányászati létesítmények is felidézik. A környék azonban jóval régebbi emlékeket is tartogat, amelyek miatt a várostól távolabb is érdemes körülnézni.

Az egyik legérdekesebb látnivaló a 13. századi Mghvimevi-kolostor, amelynek épületeit közvetlenül a meredek sziklafalhoz illesztették, egyes részeit pedig a természetes barlangokban alakították ki. A szokatlan elhelyezkedés mellett a templomok faragott kődíszítései és a völgyre nyíló kilátás miatt is megéri felkeresni.

A város történetével részletesebben a Csiaturai Helytörténeti Múzeumban ismerkedhetünk meg, ahol régészeti leletek, régi használati tárgyak és a mangánbányászat emlékei mutatják be a térség múltját.

Csiatura közelében található Grúzia egyik legkülönösebb vallási emléke, a Katskhi-oszlop is. A mintegy 40 méter magas, meredek falú mészkőszikla tetején apró templom áll, amely évszázadokon át a világtól elvonuló szerzetesek menedékéül szolgált.

A környék másik figyelemre méltó helyszíne a Dzudzuana-barlang, ahol a régészek mintegy 34 ezer éves, megmunkált lenrostokat fedeztek fel. A lelet a textilkészítés korai történetének egyik különösen fontos bizonyítéka, így a barlang régészeti jelentősége messze túlmutat a térségen.