Volt egy darabka Magyarország Kína közepén, ma már csak néhány épület emlékeztet rá

Kína történelmében meghatározó szerepet játszottak a 19. századi ópiumháborúk. Akkoriban a kábítószer-kereskedelem nem titokban zajlott, hanem az egyes országok nyílt közreműködésével: az akkor brit fennhatóság alá tartozó Indiából hatalmas mennyiségű ópiumot szállítottak Kínába, ami az évtizedek során súlyos társadalmi és gazdasági válsághoz vezetett. A Kelet-indiai Társaság révén ennek a „kapcsolatnak” az egyik legnagyobb haszonélvezője Nagy-Britannia volt, így amikor a Csing-dinasztia betiltotta a kereskedelmet, a britek tiltakoztak a leghangosabban.

Ennek eredményeként robbant ki az első ópiumháború, amit hamarosan a második követett, ekkor azonban a britek már több más hatalommal együtt gyakoroltak nyomást a gyengülő Kínára. Az ország végül mindkét háborút elveszítette, és kénytelen volt több területen is engedni a nyugati hatalmak követeléseinek.

Az események tetőpontját az 1900-ban kitört bokszerlázadás jelentette, amely során a felkelők számos vasút- és távíróvonalat tettek tönkre. Válaszul nyolc nemzet – Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, az Egyesült Államok, Olaszország, Japán, Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia – közös hadsereget küldött Kínába, amely végül elfoglalta a lázadók központját, Tiencsint. A konfliktust az 1901-ben aláírt pekingi szerződés zárta le, amelynek egyik feltétele az volt, hogy Kína úgynevezett koncessziós zónákat adott át a fenti országoknak. Ezek összességében a város mintegy 60 százalékát tették ki, és mindegyikre az adott ország törvényei vonatkoztak. A közigazgatás is hozzájuk tartozott, és a városképet is szabadon alakíthatták a „bérlő hatalmak”.

A koncessziók egészen 1945-ig működtek és komoly befolyást gyakoroltak a város későbbi életére és építészetére. Az osztrák-magyar városrészben például a becslések szerint nagyjából 30 ezer fő élhetett, amelyből száznál is kevesebb volt a magyarok száma. A Sárga-tenger partján fekvő, Penkinggel szomszédos város persze kereskedelmi szempontból fontos csomópont volt, de ennek előnyeit elsősorban a franciák használták ki.

A Monarchia gazdaságában a távol-keleti régió csupán nagyon kis szeletet képviselt, ezért az ország néhány épület, fürdő vagy iskola létesítésén, illetve utcák és terek elnevezésén túl nem is fordított rá különösebb figyelmet. Ráadásul az emberek sem vágytak különösebben a világ másik felére, munkaerő nélkül pedig nehéz volt komolyabb fejlesztéseket végrehajtani a tiencsini területen. A beruházások hiányában Tiencsin sem tudta igazán vonzóvá tenni magát a Monarchia lakosai számára, így végül az ország nem sokat tudott kezdeni a koncessziós zónával.

Az Osztrák-Magyar Monarchia végül az első világháború idején mondott le a területről, amikor Kína csatlakozott az antanthoz. Az összeomlás közelében álló Monarchia ekkor már nem tudta megvédeni a távoli gyarmatát, Magyarország pedig 1920-ban, a trianoni békeszerződés keretében mondott le hivatalosan a tiencsini zónáról. Az időszaknak ma csupán néhány európai stílusú épület állít emléket, melyek közül sok – mint fentebb írtuk – jelenleg Kína örökségei közé tartoznak. 

(Forrás: Promotions)