Még a nyelvészeket is zavarba hozza ennek az amazóniai törzsnek a beszéde

A pirahã közösség a brazíliai Amazonas-vidéken, főként a Maici folyó mentén él, kisebb településekre szóródva. A vadászat, a halászat és a gyűjtögetés hagyományosan fontos szerepet játszik az életükben, miközben több mint 200 éve rendszeres kapcsolatban állnak más brazil közösségekkel, kereskedőkkel és misszionáriusokkal.

A 800-900 főt számláló népcsoportot a nyelvészetben elsősorban Daniel Everett több évtizedes terepmunkája tette ismertté. Kutatásai szerint a pirahã kultúrában különösen nagy hangsúlyt kapnak azok a dolgok, amelyeket a beszélők maguk vagy közvetlen környezetük tagjai megtapasztaltak. Everett ezt a közvetlen tapasztalat elvével írta le, és szerinte a szemlélet a nyelv több szokatlan vonásával is összefügghet. Ezt a magyarázatot azonban nem minden nyelvész fogadja el.

A beszélők természetesen érzékelik, ha valamiből több vagy kevesebb van, a nyelvükben azonban nincsenek minden helyzetben egyértelmű darabszámot jelölő szavak. Kísérletekben például képesek voltak tárgycsoportokat egymáshoz igazítani, vagyis felismerték a mennyiségek közötti különbséget. A pontos számok megjegyzése viszont jóval nehezebbé vált, amikor a tárgyak már nem voltak előttük.

A pirahãban a klasszikus értelemben vett, önálló számnevek mellett a színekre sem használnak olyan külön szavakat, mint sok más nyelvben. A legnagyobb vita azonban az úgynevezett rekurzióhoz kapcsolódik, vagyis ahhoz a képességhez, hogy egy mondatba újabb mondatot ágyazzunk.

„Péter azt mondta, hogy Anna hallotta, hogy János megérkezett.”

A pirahã jelentősége éppen ebben rejlik: egy néhány száz fős amazóniai közösség beszéde képes volt próbára tenni az emberi nyelvről alkotott nagy elméleteket. A története arra emlékeztet, hogy a kommunikáció jóval változatosabb annál, mint amit az anyanyelvünk vagy a legtöbbünk által ismert idegen nyelvek alapján természetesnek veszünk.