Egyedülálló tanyavilág maradt fenn Nyíregyháza határában

A bokortanyák története elválaszthatatlan Nyíregyháza múltjától. A település a török kor és a későbbi háborúk következtében elnéptelenedett, miközben hatalmas külterületei maradtak műveletlenül. A 18. század közepén gróf Károlyi Ferenc ezért új lakosokat telepített ide: elsősorban Szarvas, Tótkomlós és Békéscsaba környékéről érkeztek ide szlovák ajkú, többségében evangélikus jobbágycsaládok.

Az Élő Bokortanyák cikke szerint az első nagyobb hullám 1754-ben érkezett, később pedig a Felvidékről is folytatódott a betelepülés. Az új lakók leszármazottjait idővel tirpáknak kezdték nevezni, a szó eredete azonban máig nem teljesen tisztázott. A közösség hosszú ideig megőrizte szlovák nyelvét, vallását és sajátos hagyományait.

A város határát 1759-ben osztották fel nagyobb egységekre, a földek jelentős része azonban messze esett a lakott központtól. Emiatt egyre több gazda hozott létre szállásokat a távoli földeken, hogy ne kelljen naponta hosszú utat megtennie.

A nyírségi rendszer alapvetően eltért az Alföld más részein megszokott tanyavilágtól. Itt nem szabályos, mérnökileg kijelölt telkek és egymástól távol álló épületek alakultak ki. A rokonok, illetve egymással szoros kapcsolatban élő családok gyakran egymás közelében kaptak földet, majd házaikat és gazdasági épületeiket is egymás mellé emelték.

Így jöttek létre azok a csoportok, amelyek idővel valóban bokorszerűen tömörültek a szántóföldek között. Egy-egy ilyen településmag kezdetben néhány portából állt, később azonban akár 10-15, sőt 40-50 házból, utcákból és közösségi épületekből álló kisebb faluvá is fejlődhetett.

A településcsoportok nevüket többnyire az ott legkorábban megtelepedő vagy legnépesebb családról kapták. A „bokor” kifejezés csak a 19. század közepe táján vált általánossá, korábban inkább szállásként emlegették ezeket a helyeket.

A bokortanyák eredetileg elsősorban gazdasági központok voltak. A gazdák állandó otthona Nyíregyházán maradt, a külterületi szállásokat pedig az állattartás és a földművelés miatt használták. Ez a kettős életforma nagyjából egy évszázadon át meghatározta a vidéket.

A 19. században azonban fokozatosan megváltozott a rendszer. A népesség növekedésével, a mezőgazdaság átalakulásával és Nyíregyháza fejlődésével egyre többen költöztek ki végleg a bokrokba. A nagyobbakban iskolák is működtek, és idővel valóságos aprófalvas településhálózat alakult ki.

A bokortanyák helyzete a 20. század második felében romlott látványosan. A kollektivizálás felszámolta a korábbi gazdálkodási keretek jelentős részét, miközben a közigazgatási átalakítások is megváltoztatták a térséget.

1952-ben 18 tanyabokor összevonásával létrehozták Nagycserkesz községet, más bokrokat Nyírtelekhez csatoltak, a délnyugati területeken pedig Kálmánháza vált önálló településsé. A következő évtizedekben sok helyen elmaradtak az infrastrukturális fejlesztések, ezért a népesség fokozatosan csökkent és elöregedett, a szlovák nyelv pedig szinte teljesen eltűnt a mindennapi használatból.

A rendszerváltás után a korábban kiszámíthatóbb megélhetést biztosító nagyüzemi mezőgazdaság és a háztáji gazdálkodás rendszere is meggyengült. Emiatt több bokortanya további lakókat veszített.

A hanyatlás ellenére a bokortanyák nem tűntek el. Az elmúlt évtizedekben több helyen javultak az utak, bővült a közműhálózat, és új gazdaságok, vállalkozások is megjelentek. Az őstermelők portékái iránt ismét nőtt a kereslet, közben pedig olyan új lakók is érkeztek, akiket a csendesebb környezet és a természet közelsége vonzott.

A térség kulturális jelentőségét hivatalosan is elismerték, a bokortanyák ugyanis bekerültek a Magyar Értéktárba. A hagyományok megőrzését különféle helyi kezdeményezések is segítik, Nyíregyházán pedig 2013 óta rendezik meg a Tirpák Fesztivált, amely a térség gasztronómiai örökségét is bemutatja.

(Nyitókép, Tirpák tanya, Nagycserkesz)