Egykor az ördög mérgének tartották, ma mosolyogva adjuk a gyerekek kezébe

Régebben minden olyan italt shake-nek neveztek, amelynek hozzávalóit kézzel rázták össze poharakban vagy üvegekben. Az első világháborút megelőző időszakban ezek az italok rendszerint brandyt, gint vagy másféle tömény szeszesitalt tartalmaztak. Bill Boothby a The American Bar-Tender (Az amerikai bárpultos) című, 1891-ben megjelent kézikönyvében például a rumos shake készítését mutatja be.

A receptje jégből, jamaikai rumból, egy nagy kanál cukorból és két lime levéből állt. Mindezt felrázta, majd leszűrte, olvasható a blog.etterem.hu oldalán. Az amerikai tejshake a korábbi szeszes italokhoz hasonlóan shakerben készült, de az alkoholt és a lime-ot tejre és szirupra cserélték. Hamar rájöttek, hogy a jég, hideg tej és szirup felrázva krémes, újfajta állagot ad.

 – írta a Wichita Democrat című tengerentúli újság 1888-ban. Az ital rossz híre nem volt alaptalan: a 19. század végén a tej gyors romlása miatt gyakran formaldehiddel tartósították, amelyet balzsamozásra is használtak. A tej- és húsiparban olyan mértékben alkalmazták ezt a trükköt, hogy sorozatos – több esetben halálos – mérgezések történtek, melyeket a sajtó „bebalzsamozott hús- vagy tejbotrányként” emlegetett. A kékes, „mocskos" tej színét gyakran gipsz vagy kréta hozzáadásával korrigálták fehérre, sőt, néha borjúaggyal is használtak ehhez a művelethez.

Harvey Washington Wiley vegyészprofesszora azonban megálljt parancsolt annak, hogy a termelők rossz minőségű élelmiszereket áruljanak a lakosságnak. A szövetségi mezőgazdasági minisztérium vezető vegyészeként kampányt indított a mérgező élelmiszerek ellen, a gyerekek fejlődéséhez előírt tej pedig hamarosan az egyik legfontosabb célpontjává vált.