Senki sem lakik ezen a szigeten, mégis megszállhatunk rajta

Battle Harbour alig 800 méter hosszú, mégis évszázadok történetét őrzi. Már a nevének eredete is rejtélyes: az egyik magyarázat szerint a portugál batel, vagyis „csónak” szóból eredhet, míg egy helyi legenda egy 18. századi, őslakos csoportok közötti összecsapáshoz köti az elnevezést. Egyértelmű válasz azonban máig nincs.

Ami biztos, hogy az 1770-es években John Slade angol kereskedő hozott létre itt kereskedelmi állomást, amely hamar Labrador halászatának egyik fontos központjává nőtte ki magát. A szigeten feldolgozott és besózott tőkehal Európába és a Karib-térségbe is eljutott. Fénykorában közel 300 ember élt itt egész évben, a halászati szezonban pedig további ezrek fordultak meg a környéken.

A virágzó korszak azonban nem tartott örökké. Egy 1930-as tűzvész súlyos károkat okozott, később pedig a halállomány csökkenése és az 1960-as évek áttelepítési programjai gyorsították fel az elvándorlást. Az 1970-es évekre az utolsó állandó lakók is elhagyták Battle Harbourt.

A történet mégsem itt ért véget. A régi faházak, raktárak és halászépületek jelentős részét helyreállították, ma pedig egy alapítvány gondoskodik a település örökségéről. Júniustól szeptember elejéig újra megérkeznek a látogatók, akik az egykori kereskedőházban, felújított faházakban és történelmi szobákban is megszállhatnak.

Először a labradori Happy Valley-Goose Bay városába kell eljutnunk, ahonnan nagyjából öt és fél órás autóút vezet Mary's Harbourba. Innen hajóval folytatódik az utazás, az átkelés körülbelül egy órát vesz igénybe.

A hajóút során bálnák és jéghegyek is felbukkanhatnak, a szigeten pedig régi temetők, túraösvények és az egykori Marconi-rádióállomás megmaradt tornyai idézik fel a hely múltját. Battle Harbourból közvetítette 1909-ben Robert E. Peary az Északi-sark eléréséről szóló részletes beszámolóját is, bár az, hogy valóban elsőként jutott-e el oda, máig vita tárgya.

A szigeten hamar eltűnnek a megszokott hétköznapi zajok. Nincs mobiltelefonos térerő, Wi-Fi pedig csak a közös térben érhető el, a szállásokon pedig vészhelyzet esetére walkie-talkie-kat helyeztek el. A telefon képernyője így hamar háttérbe szorul, és marad a tenger morajlása, a szél és a madarak hangja – néhány napra valóban egészen más ritmusba helyezve az itt megszállókat.

(BBC)