Magyar katonák leszármazottai élhetnek a Nílus mentén

Magyarországot és Núbiát több ezer kilométer választja el egymástól, a Nílus mentén mégis él egy közösség, amelynek tagjai magyaroktól származtatják magukat. A magyarábok Egyiptom déli részén és Szudán északi vidékén éltek, eredetükről pedig több hagyomány is fennmaradt.

A legismertebb szerint őseik az Oszmán Birodalom terjeszkedésének idején kerültek a térségbe: magyar katonák is szolgálhattak az Egyiptomot meghódító oszmán seregben, közülük pedig többen később Núbiában telepedtek le. Helyi nőkkel alapítottak családot, leszármazottaik pedig néhány generáció alatt nyelvileg és kulturálisan is nagyrészt beolvadtak környezetükbe.

A közösség múltjának részleteit évszázadokon át főként a szájhagyomány őrizte, az írásos források azonban fontos történeti támpontokkal is szolgálnak. A núbiai Kaszr Ibrim oszmán kori dokumentumaiban több olyan személy szerepel, akinek nevében megtalálható a „magar” elem.

Közülük Magar Ibráhím különösen érdekes: 1595-ben Szai szigetén tisztviselőként említik, később pedig földtulajdonosként is megjelenik a forrásokban. Személye azért is figyelemre méltó, mert a magyarábok hagyománya egy Ibrahim al-Magyar nevű férfit tart a közösség egyik ősatyjának.

A magyarábokról Magyarországon az 1930-as években kezdtek szélesebb körben tudomást szerezni. Almásy László Afrika-kutató 1935-ben Vádi Halfa környékén találkozott a közösség tagjaival, majd később könyvében is beszámolt róluk. A Nílus egyik közeli szigetén élő magyarábok ekkor már nem beszéltek magyarul, származásuk emléke azonban továbbra is fontos része volt identitásuknak.

A közösség jóval részletesebb vizsgálatára 1965-ben került sor, amikor Fodor István arabista két és fél hónapos kutatóútra indult Egyiptomba és Szudánba. Több magyaráb közösséget is felkeresett Vádi Halfától Asszuánon át a Kom Ombo környékére áttelepített falvakig.

Kutatásai arra is rámutattak, hogy a magyarábok nem alkottak teljesen egységes csoportot: míg a Kom Ombo és Vádi Halfa környékén élők núbiai nyelven beszéltek, az Asszuán térségében élő közösség tagjai arabul, és eredetükről is eltérő hagyományokat őriztek.

Fodor nyelvi érdekességeket is feljegyzett a magyarábokkal kapcsolatban. Ilyen volt például a „Rá’sz el-mágyár zejj el-hágyár”, vagyis „a magyar feje olyan kemény, mint a kő”, valamint az „Ál-Mágyárí lá jiszálli fíl-meszgyid”, azaz „a magyar nem imádkozik a mecsetben”. Utóbbit Fodor a közösség korábbi vallási különállásának emlékeként értelmezte.

Miközben a magyar kutatók egyre többet tudtak meg a magyarábokról, életüket alapjaiban változtatta meg az Asszuáni-gát építése. Az 1960-as években a Nílus felduzzasztásával hatalmas területek kerültek víz alá, ezért Núbia számos településének lakóit át kellett költöztetni. Ez a magyaráb közösségeket is érintette: az egyiptomi oldalon több családot Kom Ombo környékére telepítettek át, mások pedig idővel a térség nagyobb városaiba költöztek.

Az áttelepítések után a közösségek fokozatosan szétszóródtak. Zimonyi István 2011-es kutatásakor Ineibában és Qattában még találkozott magyaráb családokkal, akik arról számoltak be neki, hogy sokan Kairóba és Alexandriába költöztek. Szudánban ugyancsak több helyen élnek magyaráb családok, többek között Kartúmban, Atbarában és Port Szudánban.

Pontos mai létszámukat nehéz meghatározni, és több évszázadnyi nyelvi, kulturális és földrajzi változás után már nem alkotnak olyan összefüggő közösséget, mint korábban. Magyar származásuk emléke azonban generációkon keresztül fennmaradt, miközben az írásos források is egyre több részletet tártak fel arról, hogyan kerülhettek magyarok évszázadokkal ezelőtt a Nílus vidékére.