Halálösvény vezetett a Pireneusok „emberevő” bányájához

A település romjaihoz még ma sem vezet egyszerű út. Egy háromfős csapat idén háromnapos túrára indult, hogy bejárja az elhagyatott területet, és közelebbről is megismerje az egykori bányászok életét.

Már az odajutás is komoly fizikai felkészültséget igényelt: a résztvevőknek több mint húsz kilométert kellett gyalogolniuk, miközben a szintkülönbség meghaladta a kétezer métert. Az út meredek hegyoldalakon, szakadékok közelében és hófoltok között vezetett, ráadásul a környéken élő medvék miatt is óvatosnak kellett lenniük.

Mail de Bulard a 19. század végén jött létre az itt működő bánya kiszolgálására. A létesítmény Európa legmagasabban fekvő bányái közé tartozott, a településen pedig fénykorában megközelítőleg száz ember élhetett. Az ott dolgozók mindennapjait az elszigeteltség is megnehezítette, hiszen még az alapvető élelmiszerek és felszerelések feljuttatása sem volt egyszerű.

A munkásoknak meredek, nehezen járható ösvényeken kellett közlekedniük, ráadásul jellemzően facipőben. Az élelmiszert, a felszereléseket és más szükséges eszközöket szintén fel kellett szállítaniuk a magasba, ami rossz időben különösen nehéz feladat lehetett. A településen vezetékes víz sem volt, ezért a lakók elsősorban hóból nyerték a vizet.

A zord környezet nyomai ma is jól láthatók az épületmaradványokon. A hegyoldalba épített házakból több helyen csupán a falak és a nagy ablaknyílások maradtak meg, a környéken pedig egykori ipari berendezések darabjai hevernek. A terület valódi szerepe akkor vált igazán egyértelművé a felfedezők számára, amikor egy sziklába vájt alagutat is átvizsgáltak.

Az alagútban sínekre és egy régi bányakocsira bukkantak, amelyek megerősítették, hogy a település egy jelentős ólom- és cinkbányához kapcsolódott. A kitermelés hat különböző szinten zajlott a hegy belsejében, a járatokhoz pedig több bejáraton keresztül lehetett eljutni.

A bányásztelep kialakításának egyik fő célja az volt, hogy a munkásoknak ne kelljen naponta felkapaszkodniuk a völgyből a munkahelyükig. A bányajáratok elérése azonban így is veszélyes maradt: a főbb tárnákhoz egy hozzávetőleg hatszáz méter hosszú, sziklafal mellett húzódó útvonalon lehetett eljutni, amit a helyiek a „halál ösvényeként” emlegettek.

A szakadékok és a meredek sziklafalak azonban csak az egyik veszélyforrást jelentették. Míg a felszínen elsősorban a terep és az időjárás tette kockázatossá a mindennapokat, a föld alatt az ólompor jelentett komoly fenyegetést. A tartós ólomterhelés károsíthatja a vesét és az idegrendszert, súlyos esetekben pedig bénuláshoz vagy akár halálhoz is vezethet.

A föld alatti munka azért is volt különösen veszélyes, mert a mérgezés tünetei nem feltétlenül jelentkeztek azonnal. A munkások így hosszabb ideig is ki lehettek téve a káros anyagoknak anélkül, hogy felismerték volna az erre utaló jeleket.

A bánya működését a nehézkes megközelíthetőség és a magas üzemeltetési költségek is megnehezítették. A kitermelést végül 1918-ban szüntették be, ezt követően pedig a lakók is elhagyták a települést. Mail de Bulard fokozatosan elnéptelenedett, az egykori bányásztelepből pedig mára a Pireneusok egyik különös ipari emlékhelye maradt.

(hamuesgyemant.hu, képek forrása: PierreG_09/Wikimedia Commons)