A fellendülés központja volt, most a világ egyik legsötétebb turisztikai célpontja

Japán déli csücskében, Nagaszaki városával szemközt terül el az alakja miatt „csatahajó-szigetként” is ismert Hasima. Sokáig egy átlagos szigetnek számított, ám az ezernyolcszázas évek végén felfedezték, hogy egy óriási tenger alatti szénbánya rejtőzik partjainál, ezért kapva az alkalmon, a Mitsubishi 1890-ben fel is vásárolta. Innentől kezdődött a sziget virágkora: a bányászati ipar fellendülése miatt több ezer munkás költözött ide családjával együtt, 6,3 hektáros területén lakóépületek sokasága épült fel, de iskolák, boltok és egy kórház is létesült.

Azonban az 1960-as években Japán is átállt a kőolajra, így Hasima hanyatlásnak indult, emiatt 1974-re a teljes lakosság eltűnt a szigetről. A kétezres évek elejére a Mitsubishi is lemondott róla, így a tulajdonjog visszakerült Nagaszakihoz. A kezdetekben ugyan megpróbálták újraéleszteni Hasimát, de anyagi erőforrások híján ebből nem lett semmi.

Idővel azonban felfigyeltek a szigetre a sötét turizmus iránt érdeklődő látogatók: olyannyira, hogy területére rendszeresen szerveznek több óráig tartó vezetett túrákat, amelyek keretében a látogatók felfedezhetik az egykor virágzó bányaváros épületeit és utcáit. Igaz, jelenleg az omlásveszély miatt csak a sziget nagyjából 5 százaléka látogatható.

Eddig olvasva nem találunk semmi túlzottan sötét részletet a sziget történetében, de még nem hallottunk azokról a történetekről, amelyet az egykor ott dolgozók meséltek. Mindenekelőtt érdemes megemlíteni, hogy bár a Mitsubishi fontosabb munkavállalói csodaszép, panorámás lakásokban éltek családtagjaikkal, addig a bányászoknak már nem járt ki a luxusból. A dolgozók lakhatása ugyanis leginkább börtöncellákhoz hasonlított – kiváltképpen rosszul jártak a koreai vendégmunkások. Japán gyarmatbirodalomként nem volt túl emberséges a 20. század első felében ideszállított 500-800 koreai munkással, akikre borzasztó életkörülmények vártak. 

Egy Seo Jung-woo nevű, akkor még 14 éves férfit például kényszermunkára ítéltek. 1983-as visszaemlékezésében azt mondta, hogy kollégái közül nagyjából 40-en haltak meg azért, mert vagy menekülés közben vízbe fulladtak, vagy saját életüknek vetettek véget. Egy másik túlélő, Lee In-woo 2017-ben kifejtette, hogy Hasima mellett volt egy másik kicsi sziget, amit csak krematóriumnak neveztek, mert itt „temették” el azokat, akik belehaltak a kényszermunkába –  egyes források szerint ezernél is több embert. 

(Forrás: The Travel)