2026-11-15
Évmilliók óta kettéválasztja az állatvilágot egy láthatatlan határ
Bali és Lombok között mindössze egy keskeny tengerszoros húzódik, a két indonéz sziget élővilága mégis látványosan különbözik egymástól. Míg az egyiken elsősorban az ázsiai kontinensre jellemző fajokkal találkozhatunk, a másikon már az ausztrál térséghez kötődő állatcsoportok is megjelennek. A különbség hátterében egy több mint 150 éve leírt, képzeletbeli választóvonal és a jégkorszakok öröksége áll.
Indonézia több mint 17 ezer szigete Délkelet-Ázsia és Ausztrália között húzódik. Földrajzi helyzetéből adódóan rendkívül változatos élővilág alakult ki a térségben, egyes szigetein pedig olyan fajok is élnek, amelyek máshol egyáltalán nem fordulnak elő. A különbség Bali és Lombok között különösen látványos: a két szigetet mindössze 35 kilométer választja el egymástól, állatviláguk mégis jelentősen eltér.
Balin elsősorban az ázsiai kontinensre jellemző fajokkal találkozhatunk. A szigeten például makákók és különféle erdei madarak élnek, míg a keletebbre fekvő Lombokon már olyan madárcsoportok is megjelennek, mint a kakaduk és a mézevőfélék, amelyek főként Ausztrália térségéhez kötődnek. A különbség annál is érdekesebb, mert a két sziget éghajlata és természeti adottságai sok tekintetben hasonlók.
A különös jelenségre a 19. század közepén figyelt fel Alfred Russel Wallace brit természettudós, aki 1854 és 1862 között kutatta a Maláj-szigetvilágot. Utazásai során madarakat, rovarokat és más állatokat vizsgált, és több mint 125 ezer példányt gyűjtött össze. Megfigyelte, hogy a térség szigeteinek élővilága fokozatosan változik, Bali és Lombok között azonban feltűnően nagy az eltérés.
Wallace 1863-ban egy képzeletbeli határvonallal jelölte ezt a különbséget a térség térképén. A később róla elnevezett Wallace-vonal Bali és Lombok között húzódik, majd észak felé, Borneó és Sulawesi között folytatódik. A vonal az ázsiai eredetű állatvilág és az ausztrál térség fajainak elterjedése közötti egyik legfontosabb választóvonalat jelöli.
A magyarázatért a földtörténeti múltig kell visszanyúlnunk. Mintegy húszezer évvel ezelőtt, az utolsó eljegesedés csúcspontján a tengerek szintje körülbelül 120 méterrel alacsonyabb volt a jelenleginél. A víz visszahúzódásával Délkelet-Ázsia számos mai szigete szárazföldi összeköttetésbe került egymással.
Szumátra, Jáva, Borneó és Bali ekkor az ázsiai kontinenshez kapcsolódó, úgynevezett Szundaföld részei voltak. Az állatok így nagy területeken vándorolhattak, köztük elefántok, orrszarvúak és tigrisek ősi populációi is.
Keletebbre eközben Ausztrália, Új-Guinea és Tasmánia alkotott összefüggő szárazföldet, amit Sahulnak nevezünk. Ezen a területen az erszényes emlősök és az ausztrál eredetű madárcsoportok fejlődtek tovább.
A Wallace-vonal és az ausztrál kontinenshez kapcsolódó szigetek között található a Wallacea nevű átmeneti térség. Ide tartozik többek között Sulawesi, Flores, Lombok és a Maluku-szigetek is. Ezek a területek a jégkorszakok alatt sem kapcsolódtak közvetlenül sem az ázsiai, sem az ausztrál szárazföldhöz, így élőviláguk jelentős része hosszú időn át elszigetelten fejlődött.
Ennek egyik legismertebb példája az akár három méter hosszúra növő komodói varánusz, ami napjainkban csak Indonézia néhány szigetén él. Wallacea sajátos állatvilágát éppen ez a hosszan fennmaradó elszigeteltség formálta: ázsiai és ausztrál eredetű fajok kerültek egymás közelébe, miközben számos helyi állatcsoport önálló fejlődési utat járt be.
Olvasd el ezt is!
Kövessétek a közösségi csatornáinkat is, így nem maradtok le folyamatosan frissülő tartalmainkról: Drive Magazine néven ott vagyunk a TikTokon, az Instagramon, a YouTube-on és a Facebookon is!
