A különös londoni híd, ahol évszázadokig emberek éltek

Sokáig az Egyesült Királyság mondhatta magáénak a világ leghosszabb lakóhídját. A régi, 282 méter hosszú London Bridge számos londoni otthona volt, sőt fénykorában egyfajta minivárosként tartották számon.

Miután II. Henrik angol király szerepet játszott Canterbury érsekének meggyilkolásában, hídépítésbe kezdett, hogy vezekeljen a történtekért. A London Bridge végül 1209-re készült el, és többek között egy kápolna is helyet kapott rajta. A szentélyt Thomas Becket érsekről nevezték el, és a hagyomány szerint innen indult a sírjához vezető zarándokút.

Az 1212-es tűzvész teljesen elpusztította a London Bridge-et, ez azonban közel sem jelentette az építmény végét. A 14. századra már nagyjából 140 ház állt rajta, amelyek a későbbi évszázadokban négy- és ötemeletesre magasodtak. A híd idővel London egyik legforgalmasabb bevásárlóhelyévé vált, ahol mesteremberek és kereskedők sokasága kínálta a portékáit.

A hidat azonban a következő évszázadok sem kímélték: az 1633-as, majd az 1666-os nagy londoni tűzvész is jelentős károkat okozott benne. Az előbbi elsősorban a híd északi oldalán álló épületeket pusztította el, amelyeket később csak részben sikerült újjáépíteni. Az 1666-os tűzvész nyomait végül az 1680-as évekre tüntették el, ekkor pedig az alatta futó utat is kiszélesítették.

Ekkor kezdtek el kísérletezni azzal is, hogyan lehetne kétirányúvá tenni a forgalmat. Először a jobboldali közlekedést próbálták bevezetni, 1722-re azonban a bal oldali megoldás bizonyult működőképesebbnek. Sokan úgy tartják, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy Angliában a járművek a mai napig a bal oldalon közlekednek.

Nem sokkal később, 1725-ben újabb tűz ütött ki, amely elsősorban a híd déli oldalát rongálta meg. A házak újjáépítését ekkor is megkezdték, a munkálatok azonban nem haladtak a kívánt ütemben. Az 1756-os London Bridge Act végül felhatalmazta a City Corporationt, hogy megvásárolja az épületeket, majd a híd fejlesztése érdekében lebontsa őket.

Az utolsó házat 1761-ben bontották le, így nagyjából 550 év után a híd hivatalosan is „lakatlanná” vált. A rajta átfutó út szélességét megnövelték, és néhány esővédett fülkét is kialakítottak a gyalogosok számára. 1799-ben pályázatot írtak ki az egyre rosszabb állapotú híd újjáépítésére, amelyet végül John Rennie öt ívből álló terve nyert meg.

A munkálatok 1824-ben kezdődtek a régi híd mellett, az új London Bridge pedig 1831-ben nyílt meg. A beruházáshoz a környező közlekedési infrastruktúrát is át kellett alakítani, ennek költségei pedig a híd árának mintegy háromszorosára rúgtak. Az új átkelő átadását követően a régi London Bridge-et teljesen lebontották.

A régi híd története azonban itt még nem ért véget. Egy városi tanácstag javaslatára London 1968-ban úgy döntött, hogy értékesíti az átkelőt. Hosszas keresgélés után a lehetőség végül felkeltette egy amerikai üzletember, Robert McCulloch érdeklődését, aki mintegy 2,5 millió dollárért meg is vásárolta a hidat. A később elterjedt történetek szerint McCulloch azt hitte, hogy a jóval látványosabb Tower Bridge-re tett ajánlatot, ezt az állítást azonban ő maga később cáfolta.

A régi London Bridge darabjai mindenesetre valóban eljutottak az Egyesült Államokba: a bontás során kimentett elemeket az arizonai Havasu-tó fölött épült új hídnál használták fel.