Van egy húsvéti étel, amit csak a magyarok esznek az egész világon

A magyar húsvéti szokások közé tartozik a sonkával, tojással és kaláccsal megrakott ünnepi asztal, vagy az a hagyomány is, hogy pálinkával kínáljuk a locsolkodni érkezőket. Hasonló ünnepi étkezések persze a világ számos pontján léteznek, és rengeteg helyen saját fogásokkal és italokkal köszöntik a húsvétot.

Főként Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar vármegyékben ismert, és leginkább a görögkatolikus közösségek ünnepi asztalán kapott helyet. Egykor annyira elterjedt volt ezeken a tájakon, hogy más felekezetek családjai is rendszeresen elkészítették, ahogy azt a Vince cikke is felidézi.

A különös nevű fogás tejből és nagy mennyiségű tojásból készül, amelyet cukorral, néha vaníliával vagy mazsolával ízesítenek. A tojásos keveréket a tejjel folyamatosan főzik és kevergetik addig, amíg az állaga túrószerűvé nem válik. Innen ered az elnevezés is. Az így kapott masszát konyharuhába vagy gézbe öntik, majd felakasztják, hogy a felesleges folyadék kicsöpögjön belőle. Ettől kapja jellegzetes batyuformáját és sajtszerű állagát.

A sárgatúró pontos kora és eredete nem ismert, az azonban biztos, hogy már a 19. században is hagyományos görögkatolikus húsvéti ételnek számított. Szláv eredetű elnevezései, például a szirka vagy szirikk, arra utalnak, hogy a fogás gyökerei a Kárpát-medence több népének hagyományaival is összefonódnak.

A magyarországi görögkatolikus közösségekben a sárgatúró a negyvennapos nagyböjt után került az ünnepi asztalra, a sonka, a főtt tojás és a kalács mellé. A Népünk és Nyelvünk című újság 1934-ben így írt a húsvéti kínálatról: „Átöltözik a lány sebesen, már a szobába perdül, s kínálja szíves szóval a vendégeit. Sárga túró (sic!), főtt kolbász, szalonna, kemény tojás, sódar, kalács, bor van az asztalon. Pusztítják is jó étvággyal.”

Népszerűsége a 20. század második felében csökkent, amikor a húsvéti vallási hagyományok sok helyen háttérbe szorultak. Az utóbbi években azonban ismét egyre többen fedezik fel a régi családi recepteket.