A paellán túl: 8 spanyol étel, amit nem érdemes kihagyni az idei nyaraláson

A mojama Dél-Spanyolország partvidékeiről, elsősorban Andalúziából származó előétel, amelyet gyakran a „tenger sonkájaként” emlegetnek. A tonhal filézett húsát sózzák, majd egy több évszázados hagyomány szerint a levegőn szárítva tartósítják. Íze enyhén sós, umamis, a spanyolok pedig rendszerint vékony szeletekre vágva, egy kevés olívaolajjal és mandulával tálalják. A mojamával a legtöbb tapasbárban találkozhatunk, hiszen kifejezetten jól illik a karakteres spanyol borokhoz.

A salmorejo a gazpacho kevésbé ismert, ám jóval tartalmasabb rokona. A sűrű, krémes leves Córdoba városához köthető, alapját paradicsom, kenyér, fokhagyma és olívaolaj adja, tálaláskor pedig sonkával és főtt tojással egészítik ki. Érdekesség, hogy eredetileg a mezőgazdasági munkások hűsítő, laktató étele volt a forró nyári napokon, ma már inkább előételként vagy könnyű ebédként kerül az asztalra.

Az északi Asztúria régió egyik klasszikusa a fabada asturiana. A fehér babból, füstölt húsokból és kolbászokból készült egytálétel kifejezetten laktató, a hegyvidéki, hűvösebb éghajlaton élő paraszti közösségek számára fontos, energiadús táplálékforrás volt. Hagyományosan a téli időszakban, ebédidőben fogyasztották, ma azonban már az éttermek kínálatában is gyakran találkozhatunk vele.

A marmitako Baszkföld halászainak egyszerű, mégis karakteres egytálétele, amelyet eredetileg a tengeren készítettek. Alapját tonhal, burgonya, paprika és hagyma adja, amelyek sűrű, raguszerű fogássá állnak össze. Neve a „marmita” (fazék) szóból ered, ami az elkészítés módjára utal. A marmitako ma is népszerű ebéd, különösen a tonhalszezon idején.

A rabo de toro elsősorban Andalúziában, azon belül is Córdoba városában terjedt el, és kialakulása szorosan kapcsolódik a bikaviadalokhoz. A feltételezések szerint már az ókori rómaiak is fogyasztották, amikor a viadalok után levágták az állatokat. A marhafarkat lassan, órákon át főzik omlósra vörösborral, zöldségekkel és friss fűszernövényekkel, így egy gazdag, mély ízvilágú pörkölt készül belőle, amelyet leggyakrabban sült krumplival vagy más burgonyakörettel tálalnak.

A paellát sokan ismerik, tésztával készült változatáról, a fideuàról azonban jóval kevesebben hallottak. A legenda szerint egy hajós szakács alkotta meg, miután a fedélzeten elfogyott a rizs. A Valencia partvidékéről származó fogás ma rövid, vékony tésztával készül, amelyet halas alaplében főznek, majd tengeri herkentyűkkel és aiolival egészítenek ki.

A Tarta de Santiago Galícia északi régiójából származik, és szorosan kötődik a Camino de Santiago végállomásaként ismert Santiago de Compostelához. Alapját őrölt mandula, tojás, cukor és reszelt citromhéj adja, lisztet nem tartalmaz, így a gluténérzékenyek is fogyaszthatják. Tetejére gyakran porcukorból formázzák meg a Szent Jakab-keresztet. A spanyolok desszertként, de kávé mellé is előszeretettel kínálják, különösen ünnepi alkalmakkor.

A leche frita, vagyis a „sült tej” főként Kasztília és León térségéhez köthető. A hagyományos édesség alapja tej, liszt és cukor, amelyet sűrű krémmé főznek és dermesztenek. Ezt kisebb darabokra vágják, majd bundázva olajban kisütik. Kívül ropogós, belül krémesen lágy, a tetejét pedig gyakran fahéjas cukorral szórják meg.