Szinte semmit sem tudunk a világ egyik legelszigeteltebb népéről

Az Északi-Szentinel-sziget hivatalosan az Andamán- és Nikobár-szigetekhez tartozik. Területe 59 négyzetkilométer, ami viszonyításképpen nagyjából Érd méretének felel meg. Városokat és utakat nem találunk rajta: felszínét szinte teljes egészében erdő borítja, partjait pedig korallzátonyok övezik.

Annyi bizonyos, hogy a modern élet számos velejárója nem jutott el a világ ezen távoli pontjára. Az itt élő őslakosok vadászattal, halászattal és gyűjtögetéssel foglalkoznak, ezekhez íjakat, nyilakat és szigonyokat használnak.

Fémet is felhasználnak, amihez többnyire hajóroncsok maradványaiból jutnak hozzá. Még azt sem lehet pontosan megállapítani, mióta élnek a szigeten, mivel a területen régészeti feltárások hiányában erről sincsenek biztos ismereteink.

Az viszont jól dokumentált, hogy a szentinelézek következetesen elutasítják a kívülállók közeledését.

1974-ben például a National Geographic stábja dokumentumfilmet szeretett volna forgatni a szigeten, ám amikor csónakjuk megközelítette a partot, az őslakosok nyilakkal támadtak rájuk. 1981-ben a Primrose nevű teherhajó futott zátonyra a közelben, aminek legénysége arról számolt be, hogy a parton nyilakkal és lándzsákkal felszerelt emberek gyülekeztek, ezért attól tartottak, hogy megtámadják a hajót.

A történelem során ugyanakkor néhány alkalommal sor került közvetlenebb kapcsolatfelvételre is. Az egyik legkorábbi dokumentált eset Maurice Vidal Portman brit gyarmati tisztviselő nevéhez kötődik, aki 1880-ban vezetett expedíciót a szigetre.

Portman emberei egy idős házaspárt és négy gyermeket hurcoltak el az indiai Port Blairbe. Az idős pár rövid időn belül, betegségek következtében meghalt, a gyermekeket pedig később visszavitték a szigetre.

A 20. században indiai kutatók is többször próbáltak kapcsolatot teremteni a közösséggel. Triloknath Pandit antropológus az 1960-as évektől több expedíciót is vezetett az Északi-Szentinel-szigetre, amelyek egyikén legalább 18 használatban lévő kunyhót találtak.

Más alkalmakkor kókuszdiót, fémedényeket és állatokat hagytak a parton: egyes felajánlásokat elfogadtak, másokat azonban egyértelműen visszautasítottak.

Az 1990-es években egy rövid időre úgy tűnt, hogy valamelyest közeledhet egymáshoz a két fél. Ahogy a hamuesgyemant.hu írja, ekkoriban olyan felvételek is készültek, amelyeken a szentinelézek a csónakok közelébe merészkedtek, és kókuszdiókat vettek át az érkezőktől.

Tartós kapcsolat azonban ebből sem alakult ki, India pedig később felhagyott az ilyen próbálkozásokkal. A döntésben a közösség védelme is fontos szerepet játszik, hiszen egy ennyire elszigetelten élő népcsoport számára a kívülről behurcolt fertőzések súlyos veszélyt jelenthetnek, ahogyan életmódjukba való külső beavatkozás is komoly következményekkel járhat.

Az Északi-Szentinel-sziget így ma is a világ egyik legelszigeteltebb lakott helyének számít, ahol a külvilággal való kapcsolatteremtés helyett jelenleg éppen a távolság fenntartása szolgálja leginkább az ott élők védelmét.