Így alakult ki a magyar karácsonyi asztal klasszikus menüje

A halászlé eredetileg azért került a karácsonyi asztalokra, mert kiváló táplálékforrást jelentett a böjti időszakban. A hal továbbá a kereszténységben Krisztust is jelképezte, így nem meglepő, hogy az ünnepekkor különösen nagy szerepe volt. „Hivatalosan” azonban csak a 19. századra lett belőle országosan ismert karácsonyi fogás – igaz, akörül még ma is nagy viták forognak, hogy a bajai vagy a szegedi a jobb.

Bármelyikre is tegyük le voksunkat, az tagadhatatlan, hogy ma már nemcsak a háztartásokat, de a gasztrofesztiválok és az éttermek kínálatát is meghatározza a leves – olyannyira, hogy ma például számos vendéglőhelytől lehet már halászlevet rendelni karácsonyra. 

Legalább ennyire népszerű fogás az ünnepi időszakban a töltött káposzta, amely Magyarországon a 18. században kezdett általánossá válni. Hasonlóan a balkáni országokhoz, az étel itthon is a bőség és a vendégszeretet szimbólumává nőtte ki magát: a falvakban például gyakran nagy lábasokban készült, hogy biztosan maradjon elég belőle a nagy közös étkezésekre. Mivel a töltött káposzta a Balkánon is elég népszerű, ezért ma külföldön és itthon is számos változata ismert: míg Erdélyben például füstölt hússal és tejföllel, addig az Alföldön kolbásszal vagy gerslivel készítik. 

A bejgli eredete német gyökereket mutat, azonban a 19. századra már Magyarországon is széles körben elterjedt volt. Az sem véletlen, hogy a két legnépszerűbb változat a mákos és a diós, mivel előbbi a termékenységet, utóbbi pedig a gazdagságot jelképezi. Ma már egyébként a világ minden táján létezik valamilyen változata: Venezuelában például egészen furcsa töltelék kerül bele, de itthon is léteznek némileg újragondolt verziói. A hamuesgyemant.hu egy érdekességet is kiemel, miszerint a bejgli csak a polgárosodás idején nyerte el mostani alakját, azelőtt gyakran patkóformában sütötték ki. 

A zserbóról minden bizonnyal sokan tudják, hogy története a budapesti cukrászvilág egyik legnagyobb alakjához, Gerbeaud Emilhez kapcsolható. A Gerbeaud-ház legendája szerint a receptet maga Emil dolgozta ki svájci minták alapján, majd 1884-ben hozta el az Andrássy úton álló cukrászdájába. Innen a sütemény hamar meghódította a háztartásokat is, hiszen a csokoládé, a dió és a baracklekvár ízletes kombinációját nehéz (volt) nem szeretni  A világháború után aztán már a zserbó is felkerült a karácsonyi menübe és egész Közép-Európában a városi, polgári karácsonyok megtestesítőjévé vált. Sikeréből pedig azóta sem veszített, hiszen a legtöbb család számára ma legalább annyira nélkülözhetetlen eleme az ünnepi vacsoráknak, mint a bejgli. 

A mézeskalács története egészen a középkorig nyúlik vissza. Ekkoriban még a városokban szív alakban árulták a süteményeket, így sokak számára az ünnepekkor felerősödő szeretet jelképévé vált. Ehhez hozzájött a fahéj és a szegfűszeg illata, amiről ma is mindenkinek a karácsonyi időszak jut eszébe, így nem nehéz elképzelni, hogy rövidesen a karácsony elengedhetetlen kelléke lett. A 19. századtól aztán a mézeskalács egyre inkább családi hagyománnyá vált, hiszen nemcsak, hogy egy könnyen elkészíthető receptről van szó, de a szeletek díszítése a gyerekek számára is szórakoztató élmény.

Az ünnepek már a római kor óta a nagy lakomákról szólnak, ám mivel a sok ételt nem mindig tudták megenni az emberek, ezért ha nem akartak pazarolni, kellett valamit kezdeni a maradékokkal. Ugyanakkor a paraszti rétegnek is jó megoldást jelentett a téli hónapokban, hiszen a kocsonyát nem kellett hűteni, így sokáig elállt. A 19. századra aztán a polgári körökbe is beférkőzött az étel, aminek alapját általában a sertésfej, a köröm és a bőrke adja: ezeket lassú főzéssel kell zselésíteni, majd hidegen megdermeszteni. Ma a modern éttermekben ismét reneszánszát éli, a szakácsok pedig próbálnak különlegesebb verziókkal előállni: létezik például zöldséges vagy halas változat is.